Ebben a bejegyzésben szeretnék megosztani egy rövidke szerelmi történetet Veletek. Amúgy is nemrégiben téma volt a fórumban, hogy elmeséljük-e a párunknak a múltunkat, hát most ebbe szeretnék belemenni, ha megengeditek.
Az én sztorim máris nem áll helyet a témában, hiszen a két évig tartó (számomra) hosszú kapcsolatban szereplő fiút ezen a fórumon találtam meg. Pontosabban ő talált meg engem. Tehát nem kellett magyarázkodnom, hogy most mi is történt velem, mi vagyok… Nem kellett gondolkodnom, hogy elmondjam-e (bár még nem voltam megműtve), egyébként is akkoriban úgy gondoltam, hogy ha lesz valaha barátom, akkor mindent el fogok neki mesélni, hogy ne legyen titkom előtte, különben is joga van tudni. Persze, akkoriban még csak a nevem sem volt megváltozva, épp csak hogy kaptam időpontot Thaiföldre, semmi plasztikai műtéten nem estem még át.
Teljesen magányosnak éreztem magam és már alig vártam, hogy valaki felkaroljon és megmentse az életemet egy jó nagy adag szerelemmel (ami tele van szenvedéllyel). Minden álmom a szerelem volt és a vele járó biztonság. …és nagyon megörültem, mikor írt valaki nekem a fórumról, hogy találkozni szeretne velem.
Aztán találkoztunk. Beszélgettünk. Ugyan ki voltam éhezve a szerelemre, de akkor sem volt mindegy, hogy mégis kivel jövök össze, mind belsőleg és mind külsőleg, de Ő megfelelt a kritériumoknak. És újból találkozni akart velem (persze nagyon meglepődtem, mert hozzá voltam szokva, hogy velem nem igazán szeretnének ismét találkozni a fiúk). …és múltak a hónapok, majd egymásba szerettünk.
És a téma (amit az elején feszegettem) itt jön be a képbe: nem ő előtte, hanem a családja és a baráti társasága előtt titkoltunk mindent. Közösen.
Nem is történt semmi baj, szerencsére olyan adottságokkal voltam és vagyok megáldva, hogy ezt meg lehetett/meg lehet valósítani. Semmi akadálya nem volt annak, hogy mi halálosan szerelmesek lehessünk egymásba… vagyis hogy én ő belé.
Már fél évesek voltunk (éppen nyaraltunk), amikor kibökte, hogy a láng, amit az elején érzett, már nem is ég annyira. Szeret ugyanúgy, csak a láng halkabb talán.
Kicsit szomorú lettem, mikor ezt elmesélte. Pláne hogy minden működött a kapcsolatunkban: sosem veszekedtünk, a szeretkezés is probléma mentes volt, a családját is megkedveltem, sőt a barátai lettek a barátaim. Olyan megjegyzéseket is tett, hogy “…nem hiába leszel a feleségem.”, amit én sajátos lánykérésnek vettem. Totálisan őt tartottam az én igazimnak, aki megmentett,- és nem utolsó sorban végigcsinálta velem a kemény procedúrát.
Aztán, mikor másfél év eltelt,- észrevettem rajta hogy már nem szívesen alszik nálam. Sokat dolgozott és inkább a munkájának élt, mint nekem/velem. Az a bizonyos láng annyira pici lett, hogy már-már elaludt a részéről.
Mivel éreztem, hogy valami nincs rendben rákérdeztem és ő bevallotta, hogy már nem szerelmes belém és hogy nagyon szépen köszöni ezt a két évet, nagyon boldog volt… de vége.
Vége. Mindennek vége - gondoltam. A férfi, aki mellettem állt, minden mellett, most szakít velem. Az első igazi kapcsolatom volt, és most csak így elhagy? …hát bizony, csak így elhagyott…
Nem derült ki sosem a családjában a közös titkunk, sem a baráti társaságában… legalábbis azt hittem.
Pár héttel később, mikor a barátom szakított velem (még mindig értetlenkedve, kétségek közt éltem az életem), amikor jött egy telefon. A volt barátom legjobb barátja hívott fel, hogy képzeljem el, van egy közös ismerősünk a főiskoláról, ahova akkor jártam. Rögtön tudtam, hogy miről van szó. (Tudni illik, a suliban speciel végignézték a kialakulásom lépcsőfokait.)
Tudtam, hogy miről beszél, de nem értettem: nagyon jóban voltam a volt barátom ismerőseivel, sokat voltunk együtt és tényleg nem volt semmi konfliktus. Az albérletükben néha takarítottam, vittem egy-két háztartási tárgyat, mindent megtettem annak érdekében, hogy valahova tartozzak: a szerelmem barátaihoz, családjához. A szerelmemhez akartam tartozni, akiről azt hittem, hogy egyszer a férjem lesz.
Ennek ellenére a volt barátom haverja, aki felhívott (mert volt bátorsága hozzá), kvázi számon kérte tőlem, hogy ugye elmondtam-e a volt szerelmemnek a dolgot. Nem mondtuk ki, hogy miről van szó (szóval akármi lehetett a nagy titok), de azt mondtam megdöbbenve, hogy igen, tudott róla.
Persze teljesen fel voltam háborodva, hogy hogy van képe felhívni engem és ilyenekről faggatni. Ráadásul szakítás után, pláne hogy én vagyok a szenvedő fél.
A lényeg, hogy valahol, valaki elszólta magát és kiderült. Ugyan a barátom előbb szakított velem, minthogy felhívtak volna ezzel, mégis arra gyanakodtam, hogy talán emiatt hagyott el engem.
Veszélyforrást jelentettem a számára és el kellett hagyjon. El kell árulnom, hogy nagyon fontosnak tartotta a barátai/ismerősei barátságát. Fontosabbnak ezek szerint, mint engem. Őket választotta helyettem. Talán még meg is kérdezték tőle, hogy tudta-e hogy én valamikor fiú voltam… talán le is tagadta hogy tudta…
Kérdem én. Ezek után hogyan áruljam el bárkinek is ezt az egészet? És mégis miért? Hogy ha mégis szétmegyünk akkor esetleg évek múltán felhasználja ellenem? Most nem így történt, de még megtörténhet! Egyébként is van joga tudni?! Egészen az életem eddigi szakaszáig azt hittem, hogy igen, de rá kellett jönnöm: nem, NINCSEN! Nincs joga senkinek megtudni, mert ez egy olyan intim dolog, amit már lezártunk! És ha képesek vagyunk így is élni, mindenféle atrocitás nélkül, akkor mégis miért zaklassam a másikat ilyen történetekkel? És igen, bizony sok meddő nő rohangál a világban, én is egy vagyok közülök. Na bumm.
És mégis miért ne tagadhatnám le, ha jön egy ilyen telefon? Miért kell meghunyászkodnom és azt mondanom: “igen, igazad van, tényleg megtörtént a dolog, bocsáss meg, ezzel kellett volna indítanom, mikor megismertük egymást”.
Nem!
Senkinek, semmi köze nincs ehhez az egészhez! És aki azt hiszi, hogy a kapcsolat alapja az őszinteség (ami valóban így is van), és ebből kifolyólag (és ez a lényeg) ezt a történetet el kell mesélni a párunknak, az téved. Ugyanis nem csak a fiúval kell számolni, hanem annak a családjával és a közvetlen környezetével. Nem biztos, hogy a fiú hagy el minket, hanem a családja, vagy a baráti társasága. Mert az én példámban ez történt. Nagy nyomás nehezedett a volt barátomra és választania kellett: vagy megmarad a barátaival akikkel együtt lakik egy albérletben, vagy mellettem áll ki és ha ez a barátait zavarja, akkor más barátok után néz. Csak hogy már nem volt annyira szerelmes belém (sőt, semennyire), hogy ezt meg tudta volna tenni/hogy egy ilyen katasztrófát túl élt volna a kapcsolatunk.
Ha talán megint megtalál a szerelem, akkor biztosan nem fogom már elárulni, mi volt a múltam. Joggal kérdezhetné bárki, hogy “de mi lesz, ha minden kiderül?”. Egy megoldás van: letagadni mindent. Tudom, hogy a múltam nem kitörölhető végérvényesen, és nem is felejtek el semmit, de tagadni azt tudok!
Egyébként is az igazat mondanám: “Az előző baráti társaságomban nem szerettek, ezért pletykákat terjesztettek rólam, talán ezt hallhattad meg kedvesem. És te ezt elhiszed?” …de nem csak a párunktól kérdezhetjük ezt, hanem bárkitől: “Te ezt komolyan elhiszed? …ezt nem néztem volna ki belőled!”
Ha nem nekünk hisz, ha nem mellettünk áll ki, akkor az a pasi vagy barát olyan is.
Mindenkinek a saját dolga, ha ezek után is elárulja. Nyílván nem lehet általánosítani és biztosan akad olyan történet is, ahol a fiú nem rohan el, ezután a vallomás után. De az biztos, hogy másként fog már rátok nézni és már teljesen máshogyan fog kezelni és ne adj Isten még valamikor később az orrotok alá fogja dörgölni. Ahogyan a volt barátom ismerőse is tette. Akkor is, ha végig jóban voltatok, szerettétek egymést és perzse semmi, de semmi köze nem volt hozzá az ég világon.
A ti döntésetek!
…és persze még mindig marcangol a fájdalom, hogy el kell engednem életem egyik legnagyobb szerelmét. Rettenetes fáj, pedig már lassan fél éve, hogy elhagyott. Talán még mindig szeretem.
De tudom, hogy ő már más vizeken evez. Talán már van is barátnője (aki kevésbé rejt veszélyeket magában) és talán már boldog is.
Én egyelőre nem vagyok boldog. Nem is tudom, hogy higgyek-e a szerelemben. Talán majd kicsit később. De most nem.
Igazságtalanságnak érzem, hogy így elbántak velem. Teljesen cserben hagyottnak érzem magam: voltak terveim, álmaim, amiben a volt barátom is szerepelt. Együtt akartunk egy házat, együtt terveztük a jövőnket. És egyszer csak… hirtelen szertefoszlott. Eltűnt minden, mintha nem is létezett volna. És az összes, de az összes boldogságomat magával szippantotta a nagy tátongó, sötét reménytelenségbe.
És már megint ott vagyok, ahol régebben: várom a szerelmet, hogy megmentsen a teljes megőrüléstől. Széttárt karokkal várom a csodát, várom hogy megmentsék az életem.
Metopé
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Utolsó kommentek