Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

Utolsó kommentek

Lánynak születtem, de férfiként élem az életem

2009.05.03. 20:03 Kittycat

A minap kaptam egy nagyon érdekes linket az egyik ismerősömtől, amelyben Thomas Wormgoorral készítettek egy interjút a transzszexualitásról. Sztem nagyon tanulságos.
 
Forrás: Élet és Irodalom honlapja http://www.es.hu/?view=doc;22668
 
 
„Lánynak születtem, de férfiként élem az életem”
Thomas Wormgoorral, a holland Werkgroep Transseksualiteit en Genderdysforie (Transzszexualitás és Nemi Identitászavar Munkacsoport) koordinátorával Bérczes Tibor készített interjút.
 
A transzszexualitás olyan nemi identitászavar, amikor az érintett személy úgy érzi, nem azonos a biológiai nemével, és szeretné, ha ez testi megjelenésében is kifejeződésre jutna. A fent említett szervezet fórumot teremt, lelki és gyakorlati tanácsokat ad a nála jelentkező pácienseknek, és igyekszik felvilágosítással tudatosítani a külvilágban e jelenség (miben)létét. Thomas Wormgoor, aki húsz évvel ezelőtt operáció révén maga is nemet váltott, elsősorban azokkal foglalkozik, akik nőnek születtek, de férfiként élnek vagy szeretnének élni.

- Van-e már egyértelmű magyarázat a transzszexualitásra, arra, miért nem érzi magát valaki jól a saját - biológiailag adott - testében, miért szeretne más nemű testet választani magának?

- Nincs. Én inkább csak egyfajta elmozdulást látok. Évtizedekkel ezelőtt a biológiai tényezők mellett még egyenrangú okokként emlegették a szocializációs zavarokat - eltorzult szülő-gyerek-viszony, nevelési hiba stb. -, de ezeket a feltételezéseket a tudományos kísérletek nem igazolták. Ha így volna, terápiával is lehetne a páciensen segíteni, amire én még nem láttam példát. A szocializációnak ott van szerepe, hogy maga az érintett, illetve a környezete hogyan viszonyul a problémához, mit kezd vele, de az érzés kialakulására valószínűleg nincs hatással.

- Mikor kezdett Hollandiában nyilvánosságot kapni a probléma, és mióta van a kezelésre vonatkozóan törvényi szabályozás?

- Az első műtétre 1959-ben került sor. Ez akkor nagyon nagy botrányt kavart, hivatalos körökben is szinte csak elítélő nyilatkozatok jelentek meg. A nagy és hirtelen áttörés azonban nem sokkal ezután - mint annyi más területen -, a hatvanas években következett be. 1964-ben már nemcsak engedélyezték a kezelést, de az be is került az egészségbiztosítás által támogatott gyógymódok közé. Azóta mindössze annyi a változás, hogy bizonyos plasztikai beavatkozásokért már fizetni kell.

- Lehet-e tudni az érintettek számát?

- Az elmúlt negyven évben körülbelül négyezer embert diagnosztizáltak és kezeltek Hollandiában. Ennél nyilván több a potenciális páciens, de hogy mennyi, azt senki sem tudja. Nyilván sokan vannak, akikben nem válik tudatossá, hogy ebbe a kategóriába tartoznak, és valószínűleg még mindig vannak olyanok is, akik magukban szenvednek, nem keresnek segítséget a problémájukra. Az általunk működtetett szolgálat annak idején épp a tudatosítás, a „felszínre hozatal" és a kölcsönös segítségnyújtás céljából jött létre.

A transzszexualitás területén az zajlik kicsiben, ami a homoszexualitás egyenjogúsítása idején történt. Negyven éve még az sem „létezett", mert nem illett észre- és tudomásul venni. Óriási különbség azonban, hogy míg a homoszexualitás nem igényel kezelést, a transzszexualitás igen. Egy másik, korántsem lényegtelen különbség, hogy egy homoszexuális, ha nem akarja, soha sem hozza a külvilág tudomására nemi identitását, míg egy transzszexuális esetében, ha nem akar élete végéig szenvedni, ez elkerülhetetlen.

A homoszexuálisok emancipációját megkönnyítette, hogy nagyságrendekkel többen vannak, azaz bárki kapcsolatba kerülhet velük, míg a transz­sze­xuá­lisok esetében ez soha nem lesz így. Éppen ezért itt egy országos kampány is sokkal nehezebb. A figyelemkeltésben és a tudatosításban, ahogy azt a homoszexuálisok példájából tudjuk, sokat segíthet, ha egy híresség nyilvánosság elé lép, és vállalja identitását. Jó volna, ha lenne egy transzszexuális miniszterelnökünk, de legalább egy ismert focistánk! Angliában például Cambridge polgármestere - egy transz­sze­xuá­lis nő és a párja - is ugyanabba a csoportba tartozik. Nekünk még nem volt ilyen szerencsénk...

- Milyen a külvilág viszonyulása a transzszexualitáshoz?

- Nagyon nagy változások vannak. Ma már nem számít ritkaságnak, hogy a szülők egészen korán észreveszik, hogy „valami nincs rendben" a gyerekkel, és hamar szakemberhez fordulnak. Hetente három-négy új gyerek-pácienssel kerülünk mi is kapcsolatba, és ezek a gyerekek sokszor tizenkét évesnél is fiatalabbak. Nagyon jó tapasztalataink vannak az iskolákkal kapcsolatban is. A gyerek úgy öltözhet, ahogy akar, és az átlaghoz képest szokatlan viselkedését - lányos fiú, fiús lány - jól tolerálják. Angliában például nem így van. Sokkal merevebb és szigorúbb az iskolai rendszer, és ezért a gyerekek körében sokkal gyakoribb a dep­resszió és az öngyilkossági kísérlet. Persze, nem minden furcsa viselkedésű gyerek transz­sze­xuá­lis, tehát óvatosnak kell lenni, mert tinédzserkorban néha „visszaáll a rend". Ha a szülők és az iskola megengedőn és megértőn viszonyul a dologhoz, annyit mindenképp elérnek, hogy nem lesz elrontva az illető gyerekkora! De ezek a gyerekek még így is sokat szenvednek. Tudom, mit élnek át, hiszen magam is érintett vagyok, lánynak születtem, de férfiként élem az életem.

Szerencsére ehhez ma már nem feltétlenül kell nagyvárosi anonimitás. Negyven önkéntesünk között van két protestáns nő, akik egy kis keresztyén észak-hollandiai faluban laknak. Az egyik buszsofőr, a másik orgonista, és tökéletesen elfogadják és elismerik őket a falujukban.

- Ennek a „betegségnek" az a furcsasága, hogy a kezelésre nem egy objektívnak tekintett orvosi lelet, hanem a páciens érzései, meggyőződése alapján kerül sor, ami - akaratlanul is - megkérdőjelezi az orvosok kompetenciáját. Nem ingerli ez ellenállásra az orvosokat?

- Itt egy orvosnak tényleg úgy kell operálnia, hogy nincs objektívan mérhető tünet. „Szerencsénk", hogy ezt az orvosok és a jogászok megértették és elfogadták. Persze, ezt a különbséget sem szabad eltúlozni, hisz más betegségek esetében is szerepet játszanak a beteg közlései a diagnózisban. A mi esetünkben arról kell megbizonyosodnia az orvosnak, hogy a páciens meggyőződése később nem rendül meg, valószínűsíthető, hogy élete végéig szilárd marad.

- Miből áll a kezelés?

- Három fázis van. Az első a diagnózis felállítása, amelynek végén a beteg engedélyt kap vagy nem kap a hormonkezelésre. Akkor nem kap rá engedélyt, ha kiderül, hogy nem transz­szexuális, vagy előbb meg kell oldania más lelki problémáit. Az engedély birtokában megkezdődhet a hormonkezelés. Ez a szakasz körülbelül másfél évig tart, és egyfajta próba, betanulási folyamat is. A páciensnek úgy kell élnie, ahogy majd az operáció után él, azaz az új nemi szerepének megfelelően. Ez annak is tesztje, stimmel-e a diagnózis, képes-e a beteg a váltásra, és boldogabb lesz-e tőle. Az operáció csak ezután következhet.

Persze az új szerep nehezebb annál, minthogy valaki egyik pillanatról a másikra tökéletesen át tudjon váltani. Könnyebb a helyzete annak, aki már a kezelés előtt eldöntötte magában a dolgokat.

- Mi a helyzet, ha egy házas ember jelenik meg a klinikán? Addigra ő a családjával már mindent meg­beszélt?

- Sajnos, nem mindig. Ezek az emberek sokszor húsz, harminc, negyven évig élnek a titokkal, és mivel közben felépítettek egy egzisztenciát, nagyon nehezen adják ki magukat. Sokszor életükben az orvos az első, akinek elmondják. Sokan szívesen át is hárítanák a döntés felelőségét az orvosra: mondja ki ő, hadd hivatkozhassanak rá. Azt hiszik, hogy akkor a külvilág majd jobban elfogadja a döntésüket. Ez persze képtelenség. Ha annak idején azt mondtam volna a szüleimnek, hogy az orvos akarja, hogy férfi legyek, azt hitték volna, hogy megőrültem. Nem lehet megúszni, hogy az ember maga hozza meg, maga mondja ki a döntést, maga vállalja a felelősséget.

Gondot okoz, hogy a családot a klinika nem vonja be a folyamatba. Mi megpróbáljuk, de nem mindig van kapacitásunk rá. Pedig nekik is mindent végig kell csinálniuk, ennek a drámának ők is szereplői.

Szerencsére egyre gyakoribb, hogy a család együtt marad. Érdekes módon, már a homoházasság engedélyezése is ezt a tendenciát erősítette, mert a nemváltás most már nem jár státusváltozással. Régen ehhez előbb - automatikusan - el kellett válni. Úgy látszik, hogy ha az állam elismeri az emberek státusát, az az embereknek lelki erőt ad.

- Mit lehet ígérni a páciensnek az operáció utáni életét illetően?

- Körülbelül azt, amit egy cukorbetegnek. Nem gyógyul meg, de egészében véve normális életet fog élni. A klinikán dolgozó emberek nagyon elkötelezettek, maguk is nagyon akarják a sikert, és ez eleve bizalmat kelt. Persze, az más kérdés, hogy a siker erősen szubjektív. Egy plasztikai sebész sikeresnek tekinti - a maga részéről joggal - a beavatkozást, ha hiteles külsőt teremtett, de a nagy kérdés csak azután jön: hogyan éli meg a változást maga a páciens. Ebben a folyamatban van nekünk fontos szerepünk, hisz mi látjuk el információkkal, mi próbáljuk átsegíteni a mindennapi nehézségeken, a gyakorlati kérdésektől - lehet-e például erekciója, kielégülhet-e stb. - az elfogadással kapcsolatos lelki problémákig.

- Amikor az ember megváltoztatja a testét, megmarad-e a személyisége folyamatossága? Hisz akármennyire „nem érezte jól magát a bőrében", az mégiscsak az ő teste, az ő élete volt.

- Nagyon utálom azt a gyakran használt kifejezést, hogy „idegen testbe született". Én magam soha nem éreztem így. Az az operációval kapcsolatos kifejezés sem szerencsés, hogy testátalakítás, mert az ember lényege változatlan marad. A saját testet és a saját korábbi életet nem szabad elidegeníteni. Életfontosságú a folyamatosság. Sajnos, sok emberrel találkozom, aki azt mondja: „Most már férfi vagyok, tudni sem akarok arról, hogy ez valaha másképp volt." Aki nem törekszik a folyamatosság és az egység megteremtésére, előbb-utóbb elszigetelődik, mert nem tudja a maga teljességében felvállalni önmagát. Mondok egy példát: valaki húszévesen lett nőből férfi, de csak negyvenéves korában jött a csoportba. Nagyon jól nézett ki, de teljesen magányosan élt, volt ugyan egy barátnője, de azzal be is zárult a kör. A miértre azt felelte, hogy az ebédszünetben a kollégái mindig régi dolgokról beszélgetnek, és ő ezekhez nem tud hozzászólni, mert neki „nincs története". Szó szerint ezt mondta, pedig csak nem akarta elmesélni és felvállalni, hogy akkor még lány volt. És ezzel elvágta a gyökereit. Tehát számára a titok a váltás után is titok maradt.

Egyébként a váltás utáni első tíz évemet magam is így csináltam végig; panaszkodtam, hogy nincsenek kapcsolataim, de kerültem az embereket, mert meg akartam őrizni a titkomat. A testemet elfogadtam, mégsem tudtam megtenni a következő lépést a külvilág felé. Tíz év után döbbentem rá, hogy ha a régi titkot újra cserélem, soha nem tudok kitörni. És abban a pillanatban, ahogy ezt feladtam, az életem is megváltozott. Számomra ez maga volt a kinyilatkoztatás, pedig én akkor már sok tekintetben tisztában voltam magammal. Tudtam például, hogy transz- és homoszexuális férfi vagyok. Ez a megkülönböztetés fontos, tudniillik más a szex és más a gender: az előbbi a testileg adott, az utóbbi a szubjektívan választott nemet jelenti.

Nekem szerencsém volt. Bár a műtét előtt számoltam azzal a lehetőséggel, hogy esetleg elveszítem a körülöttem lévőket, a családot, a barátokat, a munkatársakat, hisz az ember nem tudja előre, milyenek lesznek a reakciók, nem így történt. Néhány év után azonban mégis ki akartam lépni a megszokott körből, tudni akartam, hogy azok, akik nem ismernek, nem csinálták velem végig a dolgokat, elfogadnak-e magamért, önértékemen. Meg akartam méretni magam a társadalmi mérlegen.

- Elképzelhető-e, hogy valaki, akinek ilyen problémái vannak, operáció nélkül is „boldogan" él?

- Nehezen tudom elképzelni. Többnyire azok nem vágnak bele, akik nem tudják magukban elfogadni, hogy azok, akik, amik. De megértem azt is, aki így dönt. Egyszer találkoztam egy nagydarab, kigyúrt férfival, aki tudta magáról, hogy transzszexuális nő, de végül úgy döntött, hogy nem vállalja a kezelést, mert „egy ilyen testtel annyira feltűnnék, és nem lennék boldogabb". Ezt el tudtam fogadni.

- Kinek könnyebb a váltás, egy nőnek vagy egy férfinak?

- Annak, aki nőből férfi lesz, mert a kezelés nála látványosabb eredményeket produkál. Jön a kopaszság, a testszőrzet, a mélyebb hang. Egy-két év után már senki sem gondolná, hogy valaha nem férfi volt. Ezek az emberek, ha akarják, a titkot is jobban tudják tartani. Persze, egy idő után csak szeretnék megosztani másokkal...

Aki férfiból nő lesz, mindig feltűnőbb marad. Ha más nem, a testalkata, a mélyebb hangja miatt. És sajnos, van egy szociális kontextus is: a nőies férfi nem olyan elfogadott, mint a férfias nő. Az előbbieket gyerekkorukban is többet bántják. A váltás után nagy csalódás számukra, hogy feltűnőbbek, és így kiszolgáltatottabbak maradnak. És mindezt csak tetézi, hogy a férfi státusa még mindig magasabb, mint a nőé, aminek igazságtalanságát ezek az emberek duplán megszenvedik.

- Igaz-e az a gyakran olvasható állítás, hogy a transzszexuálisok magasabb arányban vannak jelen a prostitúcióban és a szadomazochista világban?

- Ilyeneket én is olvasok, de sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mert erre vonatkozólag kevés empirikus kutatás folyt. Ami tény: voltak és vannak transzszexuális prostituáltak. Van olyan elmélet, hogy egy transzszexuálisnak kell a megerősítés, ezért próbálja ki magát a prostitúcióban, de szerintem ez kitaláció, és a legfőbb motiváció az így megkereshető pénz.

A szadomazochizmussal kapcsolatban én is látom, hogy a transz­sze­xuá­lis homo férfiak közül jó néhányan valóban ebben a világában érzik magukat a leginkább otthon. Ebben talán a testtel szembeni bizonytalanság is játszik valamilyen szerepet, de ez megint csak feltételezés.

- A már említetteken kívül miben tud még segíteni a szolgálat?

- A létrehozásnál az volt a cél, hogy összehozzuk a transz­sze­xuá­li­so­kat, és a rendszeres időközönként megtartott csoporttalálkozók ma is fontosak. Ezen a téren időközben bővült a kínálatunk, hisz ma már vannak külön szülő és tinédzser csoportok is. Van telefon- és személyes lelki segítő szolgálatunk is. Épp az előbb telefonált például egy rendőr, hogy az egyik kollégájuk át fogja operáltatni magát, és segítsek nekik abban, hogyan viselkedjenek, hogyan kezeljék az új helyzetet. Érdekes és fontos kérdése volt, hogy ha majd leülünk beszélgetni, jelen legyen-e az illető. A válaszom, hogy mindenképp, csakis úgy szabad. A megfelelő viszonyulás kialakulásához csak nyílt beszélgetések vezethetnek el.

Néha előfordul elutasítás - például egy iskola nem kér az általunk felkínált segítségből -, de nem ez a jellemző.

- Mi hiányzik a transzszexuálisok teljes egyenjogúságához?

- A gyakorlatban több minden. Feltűnően sokan lesznek munkanélküliek, ami arra utal, hogy a munkaadók meg akarnak szabadulni tőlük. Persze nem erre hivatkoznak, ez egy reakció, ami a szervátültetéseknél előforduló kilökődési folyamathoz hasonlít.

Sajnos, a melegekhez hasonlóan egyre gyakrabban érik atrocitások is őket, többnyire marokkói fiatalok részéről, akiket valamiért irritál, hogy ezek az emberek, akaratlanul is, feltűnőek.

És vannak olyan gyakorlati problémák is, hogy például egy kórházban, egy börtönben a férfi vagy a női részlegen helyezzék-e el őket. Ezek a helyzetek újra és újra szembesítik az érintetteket azzal, hogy a külvilág nem tekinti „normálisnak" a másságukat.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://tsonline.blog.hu/api/trackback/id/tr481100899

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

tsonline · http://tsonline.blog.hu 2009.05.04. 02:35:05

Jó cikk, egyvalamivel nem értek egyet:

"panaszkodtam, hogy nincsenek kapcsolataim, de kerültem az embereket, mert meg akartam őrizni a titkomat. A testemet elfogadtam, mégsem tudtam megtenni a következő lépést a külvilág felé. Tíz év után döbbentem rá, hogy ha a régi titkot újra cserélem, soha nem tudok kitörni. És abban a pillanatban, ahogy ezt feladtam, az életem is megváltozott."

A nyilatkozó úgy beszél, mintha a titoktartás kizárná a társasági életet, holott ez nem igaz. Attól még, hogy a múltadat titkolod, nyugodtan élhetsz társasági életet, és lehet ezer barátod. Nem kell magányosnak lenned, csak egyszerűen nem kell a barátaidnak, ismerőseidnek elmesélned a múltadnak ezt az egy mozzanatát. Az összes többi eseményről a múltadban természetesen nyugodtan mesélhetsz bárkinek.

Ez a hamis állítás azért veszélyes, mert a múltunk titkát felfedni eléggé rossz taktika, támadási felület nyújt sok szempontból.

aurora12 · http://neolvassbele.blog.hu/ 2009.05.06. 19:25:48

Jó volt végigolvasni a cikket. Tsonline igazad van.